>> CímlapDr. Fekete Farkas Pál

Közös emlékeink

Interjú Dr. Fekete Farkas Pál gyermekkardiológus professzorral, a Gift of Life program előzményeiről

Készült: 2012. július 21-dikén a Szent János kórházban
Készítették: Lépi Roland és Sterk Péter (RC Budapest-Tabán)


Sterk Péter: Hogyan találkoztál a Gift of Life projekt ötletével?

Fekete Farkas Pál: Még a magyar Rotary megalakulása előtt egy rotarista ismerősöm, az Amerikából hazatért Stern György, mesélt nekem a Gift of Life-ról. Azt mondta, hogy ez egy nagy lehetőség, amely arra jött létre, hogy a harmadik világ, illetve az elszegényedett országok szívbeteg gyermekeinek a kezelését finanszírozza. A Gift of Life-ot egy Rotary klub hozta létre Nancy Reagen javaslatára. A Rotary volt ugyanis az a világhálózat, amelynek a „csápjai” mindenhova eljutottak. Neked csak az volna a dolgod – mondta Gyuri –, hogy az amerikai kollegákon keresztül elintézd, hogy Magyarország is részt tudjon venni a programban, és bár nem harmadik világbeli ország, de itt is vannak segítségre szoruló gyerekek. Gyuri már Amerikában is rotarista volt, és később itthon is részt vett az alapításon.


SP: Te hogyan csatlakoztál a Rotaryhoz?

FFP: A Rotary névvel 1970-ben talákoztam. Akkoriban a zürichi gyermekklinikán dolgoztam, ahol az orvosok között voltak Rotary tagok és egyszer elhívtak egy találkozójukra. Nekem akkor ez még teljesen idegen és felfoghatatlan volt, úgyhogy nem is érdekelt. Aztán eltelt majdnem 20 év és találkoztam közös fogorvosunk rendelőjében Jancsek Gáborral, aki megkérdezte, hogy „Pali, tudod-e, hogy mi az a Rotary?” Mondtam, hogy van valami emlékképem róla, de ez alkalommal már kíváncsibb lettem és így kerültem akkor a magyar Rotary-ba.


SP: Hogyan folyatódott a Gift of Life történet?

FFP: Felvettük a kapcsolatot a Gift of Life-al. Kiss Sándor segített az angol levelezésben, az infrastruktúrát pedig Berend Richárd biztosította. Nekem akkor még nem volt faxom, pláne nem internetem otthon. Ez a két ember valóban nagyon értékes segítségemre volt. 56 éves voltam, amikor a program elindult és én vezettem az ország legnagyobb kardiológiai gyermekosztályát a II. Számú Gyermekklinikán. Akkoriban az egész országból a mi Klinikánkra kerültek a szívproblémás újszülöttek és csecsemők, ami azért érdekes, mert rendelkezésemre álltak a szűrésre alkalmas országos adatok. Leleveleztem az amerikaiakkal, hogy csak olyan szívbeteg gyerekek jöhetnek számításba, akiknek a kezelésére Magyarországon technikai és egyéb nehézségek miatt nem kerülhet sor.


SP: Mi akadályozta ezeknek a gyerekeknek a kezelését itthon?

FFP: Elsősorban a műszerhiány jelentett gondot. De azt nem tudod elképzelni, hogy hány telefont kaptam később a minisztériumból, hogy ezt, meg azt a gyereket be kellene tenni a programba és hány haragosom lett, amikor ezt nem tettem meg, mert nem feleltek meg a feltételeknek. Az amerikaiak szabályai szigorúak voltak. Én összeszedtem 43-44 gyereket.  Ez volt 1990-ben. És akkor iderepült a Gift of Life csapata: egy gyermekkardiológus, egy gyermekszívsebész, a GoL pénztárnoka, Mr. Beora a District Governor, a főműtősnő és az osztályvezető ápolónő. Bejöttek a Klinikára és reggel 8-kor elkezdték az előszűrt gyerekeket megvizsgálni. Csináltuk este 9-ig. Pályám egyik nagy sikere volt, hogy az általam kiválasztott 43-44 gyermekből 41-et elfogadtak. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy ezeknek a gyermekeknek csaknem a fele állami gondozott volt.


SP: Mi volt a következő lépés?

FFP. Ezt követte a gyermekek utaztatása, amit az RC Budapest szervezett meg. Az amerikaiak azt javasolták, hogy a legjobb állapotban levő gyerekekkel kezdjük. De nemcsak a gyerekekről volt szó, hanem a szülőkről, gondozókról is.


SP: Ez azért elég jelentős költség lehetett.

FFP: Ügyesek voltunk, összetarháltuk a repülőtársaságoktól, meg több helyről a pénzt. Meg kell mondjam, hogy ez ma már lehetetlen volna.

Emellett a szülők között volt olyan is, akiknek a falujából külön kaland volt eljutni Budapestre, nem beszélve Budapestről New-Yorkba. Ezt úgy oldottuk meg, hogy a légitársaságnál a gyerekeket mozgáskorlátozottként jegyeztük elő, így a szülők kísérőként tudtak velük együtt utazni. Bár az amerikaiak nagyon előrelátóan először a jobb állapotban levő gyerekeket operálták meg, az első két gyermekből az egyik sajnos meghalt. Ezt az amerikai bulvársajtó úgy tálalta, hogy a halálozási arány ebben a projektben 50 százalékos. A műtétek négy éven keresztül folytatódtak, a 41 gyerekből hármat veszítettünk el.


SP: Tudunk ma valamit a gyerekek sorsáról?

FFP: Nagyon keveset, de akiről tudok, arról sem mondhatok semmit, mert köt az orvosi titoktartás.


SP: Mi történt Amerikában?

FFP: A gyerekek és szüleik részint a McDonald's vendégházában, részint befogadó családoknál voltak elszállásolva. Nagyon nagy volt a gondolkodás- és viselkedésbeli különbség az amerikaiak és a magyar vendégek között. Volt néhány nem szép történet is. Jellemző az amerikaiak gondolkodásmódjára, hogy ezt a későbbi GoL kapcsán szervezett konferenciákon folytatott beszélgetéseinken, úgy kommentálták, hogy „nekünk (mármint az amerikaiaknak) meg kell tanulnunk toleránsabbaknak lenni”.

A műtétek két kórházban folytak. A New-Yorki Schneider Hospital-ban, ami a nomenklatúrában megfelel az itthoni zsidó kórháznak, és New-Jersey-ben a Megyei Kórházban. A Schneiderben először kérték a gyermekek felekezeti hovatartozását. Én mondtam nekik, hogy ilyennel nem tudok szolgálni, nálunk ez nincs nyilvántartva. Tudomásul vették, de elmondták, hogy azért kérik, mert náluk előírás, hogy a betegek legalább 30 százalékának kereszténynek kell lenni. De ez csak egy érdekesség.

Ennél fontosabb viszont, hogy amikor láttam, hogy a műtétek rendben haladnak, kipattant a fejemből az ötlet, hogy megpróbálok három hónapos posztgraduális képzést szervezni fiatal magyar gyerekgyógyászoknak, kardiológusoknak, röntgeneseknek és hasonló szakmabelieknek. Az amerikaiak támogatták a javaslatot. A Soros alapítvány biztosította az utaztatást.  Három hónapig ingyenesen képeztek 25 magyar orvost Amerikában, akik miután hazatértek, máig itthon kamatoztatják tudásukat.


SP: Ez az ötleted, mármint az orvosok szakmai továbbképzése, mára már hivatalosan is beépült a Gift of Life rendszerébe.

FFP: Az emlékeken kívül, persze rendelkezem egy komoly dokumentációval is, amit majd átadok nektek. Megérdemli ez a projekt, hogy megmaradjon a Rotary emlékezetében.

 

 

Go to top